2010. szeptember 15., szerda

Varró Dániel: Túl a Maszat hegyen (részlet) - amikor a történet kezdetét veszi


Harmadik fejezet

Amelyben a történet végre kezdetét veszi

„Könyek gördűltek szép szemedből,

Reszketve nyúlt felém kezed,

És elválánk némán zokogva,

És szívünk mélyen vérezett."

Bajza József

Egy verőfényes szerda reggel

(Vagy péntek volt? Már nem tudom)

Hősünk a többi kisgyerekkel

Focizgatott az udvaron.

Egyszer csak elgurult a laszta,

S hősünk utána lett szalasztva:

„Van egy ugrásod, Muhikám",

S ő szökkent, mint egy mohikán,

A labdát üldözőbe vette,

Szökellt utána és szaladt,

Csúszdákon, mászókák alatt,

Mérleghintákon át követte,

És az gurult csak üldözött

Vadként a játékok között.

Ó, volt ott annyiféle játék

Az óvodának udvarán

(Mert hősünk óvodába járt még,

Nem említettem ezt talán),

Homokozó, körhinta, frizbi,

Roller, mókuskerék, tricikli,

Volt kis faház és kis faló

(Mi hintázásra is való),

És volt sok élénk, kicsi gyermek,

Kik az óvó nénik fejét

Megfájdították, mert elég

Nagy lármát csapva csiviteltek,

Hirdették: „Áruló a fagylalt!",

És ettől könnyen kapni agybajt.

A labda (mert hogy igazából

Mégiscsak arról volna szó –

Szólj rám, ha eltérnék a tárgytól,

Te sok kis nyájas olvasó),

Szóval – legyünk már túl a lasztán –

Az csak gurult, gurult, és aztán

Megunt gurulni, és megállt.

Kifújta Andrisunk magát,

Mert elfogyott szusz és lehellet

(Régen futott ilyen sokat),

Aztán fölnézett, és nocsak,

Egy kislány állt a labda mellett,

Ki, megvallva az igazat,

Csupa kosz volt, csupa maszat.

Hősünk a lasztit hajkurászva

Most látta csak, hová került:

Az udvar legmesszibb zugába,

Ott állt a kislány. Eddig ült.

Nem padon, hintán, falovacskán –

Egy bokor ágán. Azon aztán

Csak idedűl és odadűl,

Hintázik rajta egyedül.

Egyedül, ahogy most is ott állt,

Nem játszott senki se vele,

Mert arca, térde, tenyere

Piszkosabb volt a megszokottnál,

És ezért (láttunk már ilyet)

Csúfolták őt a többiek.

Megboldogult gyerekkoromba

– Jaj, hogy tudsz fájni, buta gúny! –

Csúfoltak engem is goromba

Szavakkal, mindig ugyanúgy:

„Hé, Varró, varrd meg a gatyámat!"

Épp így csúfolták már atyámat,

S előtte már a nagypapát,

Ez apáról fiúra szállt.

Afféle családi örökség,

Mitől megválni nem lehet:

Varró, e végzetes nevet

Cipelni kell nekünk örökké.

S ha azt a szót halljuk: gatya,

Előtör szívünk bánata.

„Szia! Úgy hívnak, hogy Johanna.

Maszat Johanna", szólt a lány

(És egy gödröcske nyílt ki nyomba

Az arca egyik oldalán),

„Téged hogy hívnak?" „Muhi Andris",

Szólt Andris, s hozzátette azt is:

„Leszel a barátom?" „Leszek."

(Hohó, csak emlékezzetek,

Így barátkoztatok ti is még

Nem olyan rég, az oviba.)

A lány azt mondta: „Na szia",

Azzal leült az ágra ismét,

„Na szia", mondta Andris is,

S kezet fogtak, mint két isis.

És attól fogva szinte mindent

Együtt játszott a két barát,

Együtt volt sülve-főve, kint-bent,

Felejtett gondot és parát,

Együtt volt jóban, néha rosszban,

Együtt is hempergett a koszban,

Együtt játszott papás-mamást

Meg azt a mindenféle mást,

Amit a lányok – macskabölcsőt,

Gumázást, ugróiskolát,

S még sorolhatnám is tovább,

Játszottak bújócskát, fogót, sőt

Focit meg indiánosat,

És beszélgettek is sokat.

Meséltek egymásnak meséket,

Johanna – lányhősünk nekünk,

Kit hősünk Jankának becézett

(Eztán mi is csak így tegyünk) –

Sok más hely mellett főleg egyről

Mesélt sokat, egy messzi hegyről,

Minek Maszat-hegy a neve,

Ahol nincs szappan, se kefe,

Hol egy kislánynak dísz a piszka,

„Nahát!", mondják, „De sok csinos

Maszat van rajtad és piszok!",

És kicsúfolják, aki tiszta.

Volt hosszú mese, volt rövid,

A legkurtábbat közlöm itt.


Pali kalóz

Túl a Maszat-hegyen, hol víz nincs,

s megárthat egy kicsinyke dózis,

ott élt a híres Paca cár,

s ott élt a jó Pali kalóz is.

Pali kalóz, Pali kalóz,

széllel szembe sose hajózz!

Vigyázz, magasra csap az ár!

Árboc törik, vitorla reccsen,

csíkos trikódra tinta freccsen,

bekebelez a Paca cár!

Jöhet az ár, árboc recseghet,

trikómra tinta is frecseghet,

hiába minden hacacáré,

mégsem leszek a Paca cáré!

De vége lett az óvodának,

A sok játéknak vége lett,

Kik nemrég bölcsődébe jártak,

Most máris, lám, hatévesek.

Elfutsz, aranykor, gyermek-élet!

– Sajnos más mondta ezt a szépet,

Én már csupán idézhetem,

Egy orosz kollégám nekem,

Bizonyos Puskin Sándor írta,

Ki egyszer egy egész regényt

Megírt versben (ez ad reményt,

Hogy 400 strófán át kibírta),

Majd olvassátok el (ne most),

Szép történet, de bánatos.

A mi mesénkbe is a bánat

Most épp besompolyogni kezd,

Hisz vége lett az óvodának

(Ahogy már megbeszéltük ezt),

A sors kegyetlen ujja intett:

El kellett válni hőseinknek.

Kezdődik majd az iskola,

S egymást nem látják tán soha.

Elváltak, mint levél az ágtól

(De már ezt is megírta más),

Szomorú volt a búcsuzás,

„Na szia", vált hősünk a lánytól,

„Na szia", mondta Janka is,

S pityeregtek, mint két ovis.

És eltelt három hosszu nyár is,

És eltelt három hosszu tél,

Andris Jankát felejti máris,

Nem bánja, mit csinál, hol él,

De egy nap a postás kopogtat,

És egy lapot hoz Andrisomnak

(Meg volt címezve jól a lap:

Andrisnak, Törpe utca 6),

És ez állt rajta: „Kedves Andris!

Gondolok ám Terád sokat.

Puszil, Janka. Utóirat:

Ha kedved tartja, látogass is

Meg engem, címem: Pacarét,

Maszat-hegy, Szeplő utca 7."

És hősünk gondolt egyet akkor,

És rögtön fölkerekedett,

Föl ám, a Törpe utca 6-ból,

Egy percig sem várt, gyerekek.

Volt otthon túrórudi, kóla,

Azokat gyorsan bepakolta

Egy hátizsákba (mit tegyen?

Az ember mégis kénytelen

Valamit enni, míg barangol),

És aztán elindult gyalog –

Persze, ha elfáradt a sok

Barangolástól és kalandtól,

És végleg elfogyott a szusz,

Egy megoldás még volt. A busz.

Végül a Németvölgyi úton

Találta Andrisunk magát,

A 75/A és (úgy t’om)

A 77 között megállt,

S ahogy a házak közt bekukkant,

Hohó, egy titkos útra bukkant.

Sok lombos ág fölékonyult,

S csak keskenyült, és titkosult,

Ahogy elindult rajta Andris.

Nem tudta bár, hová vezet,

Valamit mégis érezett,

Megsúgta tán valami hang is,

Hogy célhoz érhet. Sikerül?

Majd nemsokára kiderül.


Negyedik fejezet

Amelyben Janka elindul iskolába

„Volt nekem egy cimborám,

nem volt soha tiszta,

aki arra rátalál,

mégis hozza vissza."

Weöres Sándor

De hagyjuk Andrist nézelődni,

Fürkészni mind a gizt, a gazt,

Mi útján kunkorodva nőtt ki,

Mert nem venném szivemre azt,

Ha nem bámulna jobbra-balra

Oly sűrűn, mint a kedve tartja,

És semmiképp se tűrhetem,

Hogy úgy érezze, sürgetem.

Szegény miattam még rohanna,

Hogy meg se áll, hogy le se ül –

Nem, hadd bóklásszon egyedül,

S mi lássuk, mit csinál Johanna,

S hol él? s ki ő? (de sok talány!)

Hősnőnk, e piszkos kisleány.

Mellesleg szólva, sürgetésben

Nekem volt részem épp elég.

De szörnyű volt! Belőle mégsem

Mondom, hogy semmit nem nyerék.

A költő, szó se róla, dőre,

Ha verset ír határidőre,

Viszont ha nincs határidő,

Mi mindent hagyna félbe ő!

Bóklászni jobb az úton inkább,

De végigmenni oly nehéz,

S tán mindig új utakra térsz,

Ha néha farba nem rug egy láb,

S ha tör rajtad a hiszti ki,

Nem szól egy hang, hogy: iszkiri!

Ó, Janka nem közénk való volt,

Elütött tőlünk nagyon ám.

Koszossága sem holmi hóbort,

Hol ő lakott, ez hagyomány.

Hogy hol lakott, tudjuk mi már azt,

Megírta hősünknek a választ,

Aki figyelt, rávágta rég:

Maszat-hegy, Szeplő utca 7.

Ott lakott hősnőnk kiskorába,

És most is ottan éldegél,

Midőn mesénk hozzá elér,

Elindul éppen iskolába –

Falfirkák és szagosmügék

Szegődnek lopva most mögé.

Mert hát a Maszat-hegyen innen

(Hol te laksz, olvasóm, meg én)

Nem is sejtjük mi, hogy mi minden

Van ott a hegy túlsó felén.

Ott van porhintés, szurka-piszka,

Ott szebb a szutykos, mint a tiszta,

Nappalnál szebb a szürkület.

Ott nem mos senki sem fület,

Böfögni illik, és a járda

Pocsolyával van ott tele,

Az ember vígan lép bele,

Hogy otthon aztán összejárja

Sáros cipőben a lakást.

Arrafelé ez így szokás.

És hát a Maszat-hegyen innen,

Hol oly régen lakunk, talán

Nem is sejtjük mi, hogy mi minden

Nincsen a hegy túloldalán:

Ott nincs szalvéta, rongy, se kendő,

A tisztaság ott büntetendő,

Kihág, ki vízzel incseleg,

És mosómedvék sincsenek.

A népnek piszkosság a tiszte,

Ha fürdesz, bárki följelent,

Büdöske nő a völgybe lent,

A hegytetőn nagybajszu piszke,

S Szösz néne is a hegyen ül,

Egy kis hokedlin egyedül.

Szösz néne

Fönt a Maszat-hegy legtetején,

ahol érik a Bajuszos Pöszméte,

és ahol sose voltunk még, te meg én,

ott ül a teraszán Szösz néne.

Ott ül a teraszán

vénkora tavaszán,

néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,

szimatol körülötte az öszvére,

hogyhogy sohasem tetszik berekedni

a nagy dudolásban, Szösz néne?

Hogyhogy a köszvény,

hogyhogy az öszvér

nem szegi kedvét, Szösz néne?

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,

nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,

csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,

szösz van a padlón, csempén, plafonon,

szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,

szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,

öszvér, köszvény, semmi se búsít,

nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.

Futnak a Takarítók a teraszhoz,

sipitoznak máris: „Szösz néne,

Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,

nem lesz ennek rossz vége?

Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,

szösz van a porcica kunkori bajszán,

szösztelenítsünk, portalanítsunk,

föltakarítsunk, Szösz néne?"

Fönt a Maszat-hegy legtetején,

ahol érik a Bajuszos Pöszméte,

és ahol sose voltunk még, te meg én,

dudorászik a teraszon Szösz néne:

„Szösztelenítés, portalanítás,

föltakarítás? Kösz, még ne."

Elindult Janka iskolába –

Hisz azt kérdeztük, mit csinál,

S ki kérdést tesz föl, általába

Valami feleletre vár.

Nem úgy a költő! Ő csak ámít,

Kérdez, válaszra mégse számít,

Hisz firtatása semmi más,

Kérdésbe burkolt állítás.

Én ennek nem vagyok barátja,

Érkezzen válasz, úgy helyes,

Mint pimaszságra nyakleves,

Mint calzonéra ráksaláta,

EB-re VB, őszre tél,

Ha már egy kérdést föltevél.

Van egy kérdés, mi nyitva áll még

(Három volt részünk kezdetén):

Hol él? Megmondtuk. Mit csinál? Épp

Most vázolom föl eztet én,

De hogy ki ő? Ki Janka? Rejtély.

A többi kérdéstől ez eltér,

Mert erre (most még), gyerekek,

Nincs egyértelmű felelet.

Hősnőnket egy viharos, ádáz,

Csúf reggelen mint kisdedet

Makula bácsi lelte meg,

Az öreg, maszat-hegyi pákász.

Annyit tudunk csak épp ezért,

Mit ő Jankának elbeszélt.

Makula bácsi elbeszél

Tudod, Janka lányom, hullt aznap a zápor,

Sehova se mentem vóna igazából,

Csak hát ugye esett, meg dörgött az ég is,

Szép időnk van, mondok, csak elmegyek mégis.

Surrantam a sás közt, lépkedtem a lankán,

Így van, ahogy mondom, hidd el, pici Jankám,

Toppantam a tóhoz, dübögtem a dombon,

Az utolsó szóig így van, ahogy mondom,

Rám eshet az esső, nem szégyellem aztat,

Nincs nekem esernyőm, nem vagyok én gazdag,

De lelkemnek vizek sosem gazsuláltak,

Nem ok nélkül hínak engem Makulának…

Fürkésztem a fertőt, tapostam a posványt

(Hogy a fő csapásra visszatérjek mostmán),

Hát ahogy ott éppen pákászok a parton,

Bőg valami gyermek, egyszerre csak hallom.

A pityergés iránt megeredtem mostan,

Rád találtam, Jankám, bent a maszatosban.

Szörnyen sikítottál, pöttöm pici lányom,

Gondoltam, a frufrud csak meghuzigálom.

Elhallgattál erre, néztél búsan engem,

Kisütött a nap is, ideje vót mennem,

Szegény árva leány, se anyja, se apja,

Vittelek magammal hónom alá csapva.

Bent a maszatosban leltelek meg aznap,

Ezért neveztelek tégedet Maszatnak,

Zsibongott a zsombék, tüsszögött a tarló,

Ki vót apád, anyád, nem tudok én arró’.

Amit Makula bácsi mondott,

Hősnőnk azt hitte is, nem is.

Tudod, kis olvasóm, a gond ott

Kezdődött, azért tűnt hamis

Színben föl kissé őelőtte

Mindez, mert azt sehogy se hitte,

Hogy semmiképp se rokona

– Se húg, se lány, se unoka –

A vén pákásznak. Belül egy hang

Azt hajtogatta konokon:

Makula bácsi rokonom.

S kinyílt a kétely, mint a pitypang

Hősnőnk szívében… tudta, de

Magának sem vallotta be.

Elindult iskolába mármost

Jankánk, ezt tudjuk biztosan,

A Maszat-hegyi Általános

Iskolába járt – piszkosan,

Mosatlan cimpa, szurtos orrtő,

Léptétől cuppogott a fertő,

Ahogy ment iskolába épp –

De tudjuk, óvodába még

Ide járt hozzánk, Budapestre.

A szomszéd úr tanácsa volt:

„Lásson való kötényt, lavórt,

Ne csak könyvekbe belefestve!

Hadd legyen vállaltan trehány,

Tanult, világlátott leány."

Makula bácsi elfogadta

A szomszéd bácsi érveit,

És Jankát végül beiratta,

A terepet fölmérve itt,

Egy kis, budai óvodába.

Szerencse, hogy volt pont a házba

Egy nagy, rejtelmes, régi spájz

(Ilyet manapság nem találsz),

Amin át Janka furcsa módon

Rögvest az óvodához ért –

Mit Budán járt ki mindezért,

De utálta, ha nem csalódom,

Csúfolták rútul és bután,

Andrist szerette ott csupán.

Leírjam-e, szétnézve sandán,

A régimódi spájzot én,

Amin keresztül ifju Jankám

A hegy túloldalára mén,

Sitty-sutty, azonnal odaérve

(Mert ez valami csodaféle)?

Sok minden enyhén bűzlik ott.

Volt zabpehely meg műzli ott,

Volt szilvalekvár, kockasajt – ó,

Volt tálka vaj meg kanna tej,

És arra is volt benne hely,

Hogy elférjen egy rejtekajtó

Két titkos krumplinudli közt.

Nem is említve még a koszt.

Elindult iskolába Janka,

De nem ért oda sohasem,

Mert hirtelen egy furcsa hangra

Figyelt föl… reccsent odafenn

Valami… egy búsképü, roppant

Piros vödör fejére pottyant…

És míg azzal vetélkedett,

Hideg, szappanszagú kezek

Ragadták meg hősnőnket orvul –

Siess mesémnek hőse, te,

Jöjj, Andris! Janka helyzete

Félő, hogy még rosszabbra fordul,

És végzetes lesz már a baj,

Ha meg nem érkezel hamar…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése